A balatoni wellnesshotelről már beszámoltam korábban – ahová egy szerencsés törzsvendégünk a decemberi sorsolásunkat követően elutazhat másodmagával egy pihentető hétvégére -, most a másik kisorsolásra váró nyereményünket, a budapesti négycsillag superior minősítésű (azaz magasabb, mint a négycsillagos kategória), a pesti bulinegyed szívében lévő, Dohány utcai Continental Hotel Budapestet mutatom be.

Ez egy gyönyörű, kényelmes, nagy szálloda – rengeteg luxuselemmel. 2010-ben adták át, Budapest történelmi, egyben bulikkal teli belvárosában található, és korábban itt működött a Hungária Fürdő, a pestiek ismert fürdőhelye (amikor még nem minden lakáshoz tartozott fürdőszoba, rendszerint ilyen és ehhez hasonló helyekre jártak tisztálkodni). A régi időkből néhány elemet megtartottak mostani tulajdonosai: azt a gyönyörű alumíniumkorlátot például újraalkották és használják, ami most az előtérből az elegáns, galérián lévő kávézóhoz vezet. A ház tetőteraszán igazi wellness-paradicsom van, nyáron szabadtéri, óriási és gyönyörű panorámás medencével, és egy benti medencerész is tartozik hozzá. Vannak masszázshelyiségek is a házban. A ház éttermét – amelynek ARAZ a neve – az a fiatal szakácstehetség vezeti, Barka Áron, aki hozzánk is el-ellátogat egy-egy borvacsora alkalmával főzni. A házban egyébként mindenütt a modern művészet találkozik a szecesszióval, mindenütt van egy-egy olyan szépséges részlet vagy meghökkentően elegáns belső építészeti elem, ami ezt a randevút tükrözi.

Ráadásul a decemberben kisorsolásra váró nyereményhez tartozik még a kétéjszakás pesti designhotelben való hétvégén kívül egy nem mindennapi pesti kalandozás is: speciális városnézésen vehet részt az a nyertes (és persze plusz egy fő), aki elnyeri a vouchert. Itt bemutatják a szálloda környékén lévő nevezetességeket, apró titkokat, olyan különleges látnivalókat ismerhet meg a vezetett városnézés során a látogató, amelyekről a tősgyökeres pestiek közül is csak keveset tudnak.

Év végén, december 18-án fogjuk kisorsolni azt a két szerencsés nyertes törzsvendégünket, aki nem volt rest, és lelkesen bedobálta az előtérben, a kávégépnél felállított gyűjtőládába a 10 vagy 15 alkalomra szóló bérletét hozzánk. Most kicsit mesélek arról, mi is tulajdonképpen ez a két nyeremény?

Az egyik egy most, idén nyáron átadott, a felújításokat és az új épületszárny kialakítását épp akkor befejezett balatonfüredi, négycsillagos szállodába szóló hétvégi, pihentető voucher. A Hotel Margaréta egy nagyon kedves helyi család, Forsthofferék tulajdonában van, és papa, mama, gyerekek – mindenki a szállodában, a vendégért dolgozik. Az újdonságok, amelyek már a nyertesnek is igénybe vehetők, a következők: kibővítették az éttermet, új wellness részleget alakítottak ki, ami kétszintes lett, felújítottak 12 hotelszobát és két lakosztályt is kialakítottak, újjávarázsolták a lobbi bárt, és ez még nem minden: náluk alapszolgáltatás a félpanziós ellátás, a ház szakácsa pedig – akit visszahívtak régről, annyira legendásan jól főzött (hetedhét határon túlról is jártak a főztje miatt Balatonfüredre), és kizárólag házias ízeket készített. De nem ám olyan modern kisadagokat tálal, hanem magyaros módra, jól megrakja a tányérokat finomságokkal. Ja, és a legfontosabbról se feledkezzek meg: a hotelhez mindössze pár perces sétára van az a balatoni, külön strandrész, ahová szabad belépése van a ház vendégeinek.

A másik nyereményről legközelebb számolok be.

Hiszek a csillagok, a horoszkóp erejében, rám is nagyon jellemző a zodiákus-jegyem, igazi Kos vagyok. Aki csak megy-megy előre, sokszor szinte látom magam kívülről, hogy makacs vagyok, néha önfejű, és ha valamiről megvagyok győződve, hogy az úgy helyes, nagyon nehéz meggyőzni az ellenkezőjéről.

Abban is biztos vagyok, hogy a csillagokban előre megvolt írva a sorsom, hogy az unalmas, egyhangú szerelőműhelyi munkából (szedjük szét-rakjuk össze) éppen ide, az Ízlelő étterembe kerülhettem, ahogy a többi kollégám is. Gondolkodtam már azon, mi lenne velük, ha a Kék Madár nem karolja fel az ügyünket, és mindenkit máshová vetett volna sors. Szerintem sokan a többiek közül otthon lennének, bezárva a négy fal közé, mások valamilyen egyhangú munkakörben tengődnének a többi sérült között, és gyakorlatilag soha nem érintkeznének az egészségesek társadalmával.

Szeretem a csillagokat nézni az égen. Ha tiszta idő van éjszaka (és főleg telihold), kikerekezek az udvarunkra, és csak nézek-nézek felfelé, gyönyörködöm a látványban.

De most nincs időm tovább erről ábrándozni, mert teríteni kell az ebédhez, bár a hétfő gyengébb szokott lenni a hét többi napjánál – nem csoda, hiszen sokan otthon, a családdal esznek hétvégén, és sokaknak marad valami a hétvégi vasárnapi asztalról.  De azért a mai lecsós sertésszelet tarhonyával és a rostonsült pulyka sikerét előre borítékolom: szerintem mindkettőből fogy majd alaposan.

Aki hegyet mászik, amikor a csúcsra indul, azt csúcstámadásnak nevezik. Nálunk is valami hasonló történt tegnap, délidőben, csúcsra „járattuk” az éttermünket, annyi vendég jött hozzánk, és ráadásul majd’ mindenki ugyanazt kérte: milánói bordát, spagettivel. Tényleg isteni, ahogy Sanyi bá’-ék készítik ezt a fogást a konyhán, a gombás, paradicsomos ragu a spagettin és a tetején a parmezánnal jól megszórt rántott szelet nagyon finom. Igaz, én tegnap nem ettem belőle, egyrészt, mert nem is értem volna rá, annyit jöttem-mentem a konyha és a vendégtér között, másrészt épp előző nap volt nálunk otthon tészta paradicsommártással, és kétszer egymás után nem kívántam. Mindenkit hadra fogtak tegnap a konyhán, hiszen több 130 vendég tért be hozzánk délidőben majdnem egyszerre, szóval volt dolgunk elég. Szerencsére ez az az étel, ami könnyen pótolható, így amikor látták a szakácsok, hogy fogynak rohamosan az adagok – gyorsan pótolták, főztek újból tésztát, sütötték ki frissen a húst.

Ma sem szerintem könnyebb helyzetünk, de annyi baj legyen, az legyen a legnagyobb gond egy étteremben, hogy jön a vendég. Ma ugyanis meggymártás lesz főtt marhával, és az is mindig nagy siker. Rántott hal lesz ecetes burgonyasalátával másik választási lehetőségként, megfigyeltem, a vendégeink ezt is nagyon szeretik. Úgyhogy most nem időznék tovább, sietek teríteni, hogy 11-re minden kész legyen.

Mostanában egyre gyakrabban hallani a vendégek körében, hogy a szekszárdi pincékhez, borászatokhoz milyen sok vendég érkezik így szüret idején az ország különböző pontjairól. Szekszárd divatba jött, nincs mese. Ez nagyon jó hír, mert ezt a fellendülést megérzi a turisztikai ágazat, a helyi szállodások, panziósok, vendégházzal rendelkezők és a vendéglátás. Hozzánk is egyre több idegen tér be egy-egy ebédre, és onnan tudjuk, hogy nem helybéliek, mert egyrészt először furcsán néznek körül, hogy hová keveredtek, másrészt nem látjuk többet őket, bár távozás előtt elmondják, milyen jól érezték magukat nálunk, és ha legközelebb errejárnak – bejönnek hozzánk ismét.

Van Szekszárdnak még egy nagy erőssége és vonzereje: az, hogy a helyi borászatok vezetői nem széthúznak, egymás ellen „tesznek”, hanem összefognak. Ennek első jele már hat éve volt, ami Fukszli néven kitaláltak egy bort – Heimann Zoltán, a helyi borászokat összefogó társaság elnöke volt az ötletadó gazda -, amely nem rozé volt, annál magasabb minőségű, de a prémiumvörösboroknál meg jóval alacsonyabb minőségű, szóval egy igazi tömegvörösbort készítettek, világosvörös színben, amilyen a róka is – innen kapta a nevét. Egyre többen csatlakoztak a helyi borászok közül ehhez a „rókás játékhoz”, minden évben összeülnek, és kiválasztják, kinek a bora melyik szőlőből lehet Fukszli, és azt abban az évben azonos címkével, azonos kapszulával árusítják. Hatan kezdték a Fukszlit, ma már 13-án csatlakoztak hozzá – és a Fukszli Szekszárd egyik igazi sikertörténete, ami ráadásul egy igazi összefogás eredménye is egyben.

A képen a Fukszli atyja: Heimann Zoltán, a szekszárdi borvidék szövetségének elnöke

Szóval folytatnám a szombat esténket, ami sokunk számára szép emlék marad. A konyhán a teljes csapat annak érdekében dolgozott egész nap, hogy estig minden elkészüljön – Barka Áron pesti vendégséf irányításával, és a mi séfünk Sanyi bá’ hathatós segítségével. Hiába dolgoztak egész nap keményen, jókedvű nevetés hallatszott meg viccelődés, ahányszor csak begurultam a vendégtérből a konyhába. Már jóval este fél hét előtt elkezdtek érkezni az első vendégek, a meghirdetett időpontra mindenki megérkezett. Sokan ismerték egymást, hiszen hétközbeni törzsvendégeink jöttek el hozzánk nagyon sokan, így beszélgettek, nem voltak ismeretlenek, akik egy asztalhoz kerültek.

Az újságírónő, Vágó Ágnes végigkérdezte az asztaltársaságokat, ki honnan érkezett, és hogy szerzett tudomást a borvacsora programról? Kiderült, volt, aki Győrből jött direkt emiatt hozzánk, de a mi szívünket az melengette meg a legjobban, hogy egy fiatal lány azt mesélte, ő Bécsben dolgozik, édesapjának van egy kis szőlője Szekszárd mellett, és neki vette (az utolsó pillanatban, csütörtökön) a borvacsora programot – meglepetésként. Ő kísérte el az édesapját, aki nagyon meglepődött és nagyon megörült, hogy milyen szép ajándékot kapott a lányától. A fiatal hölgy ugyanis azt mesélte, amikor hazajön Bécsből, ahol egész héten dolgozik, mindig hoz valami ajándékot a családnak. Mindenki sorra került, csak édesapja nem kapott még semmit péntek este, amikor hazaérkezett. Neki azt mondta, feküdjön le korán, alaposan aludja ki magát, mert másnap (szombaton) egy különös meglepetés várja. Különben nagyon jól érezték magukat végig az este folyamán (tudom, mert én szolgáltam ki őket végig), minden étel ízlett nekik és a bemutatott borok is nagyon tetszettek. Azt mondták, ha legközelebb is lesz hasonló rendezvény – jönnek megint! Csak, tette hozzá a szüleit nagyon szerető, kedves lány, majd egy kicsit korábban jelentkeznek.

Nagyon izgultunk mindannyian, de még a legszebb álmainkban sem szerepelt az, ami a valóságban történt. Csodásan sikerült a szombat esti első borvacsoránk az újjáalakított, megszépült Ízlelő éttermünkben, de haladjunk sorjában!

Délután „futottam be” a kerekesszékemmel, és éppen most hallottam a borvacsoránk alkalmával egyik vendégünktől, hogy korábban úgy hívtak engem a városban, hogy ott megy a „Kerekesszékes Marika”, és egy ideje már így hívnak: „itt jön az Ízlelős Marika”.

Szóval kanyarodjunk vissza az estéhez, illetve a délutánhoz. Felterítéssel kezdtünk persze, de most nem ahogy minden nap szoktunk ebédeltetéshez, hanem kisakkozta Andrea, az alapítványunk vezetője, hogy lenne a legjobb, a legkellemesebb a vendégeink számára az 53 (!) vacsorázóhely kialakítása. Minden a helyére került fél hatra, igaz, közben nem beszéltem arról, mi volt a konyhán, ahol a pesti vendégséf, Barka Áron már reggel 8-tól ott szorgoskodott a teljes konyhai csapatunkkal, saját séfünkkel, Sanyi bá’-val az élen, hogy estig mindennel meglegyenek. Közben azért az is kihívás volt, hogy ebédre nyitva voltunk – ahogy minden szombaton -, így aki délben betért hozzánk, nem tudhatta, milyen sürgés-forgás, izgatott készülődés zajlott eközben a csapóajtó mögött, a konyhán.

Keddre ígérem, megírom majd a folytatást, addig elégedjenek meg kedves olvasóim egy felvétellel, ami a vacsora egyik szép pillanatát örökíti meg.

Itt volt nálunk a pesti séf, Barka Áron, aki Sanyi bá’-val, a mi séfünkkel egyeztetett, hogy e hét szombaton miképp lássanak hozzá az esti borvacsora megvalósításához. Olyan szavak röpködtek a levegőben, amiből nem nagyon értettem sokat, de számukra nyilván világos volt minden, mert nagyokat bólogattak, nagy egyetértésben folyton jegyzeteltek, és Andreát, az alapítványunk vezetőjét is bevonták a minitanácskozásba. Az persze számomra is világos volt, hogy az alapanyagokat beszélték meg, és azt, ki mit készít majd a menüsorból. Egyébként nem irigylem őket, hiszen aznap is nyitva tartunk délben, azaz ugyanúgy fogadjuk az ebédre érkező vendégeinket, mint bármelyik más nap, és közben egy olyan bonyolult menüsort főznek majd meg a konyhán, amit elolvasnom sem volt egyszerű – arra gondoltam, én ilyen ételeket eddig kizárólag tévés külföldi főzős műsorokban láttam, kiváncsi vagyok nagyon, milyen lesz a valóságban?

Szerencsére fogom látni, merthogy én terítek fel a szombati esti borvacsorához, és maradok is itt az Ízlelőben egész este, hiszen a felszolgálásban is részt veszek. Honnan lesz ennyi boros poharunk, ami ilyen sok vendéghez kell a különböző borok kóstolásához? Hogy fogjuk egyszerre gyorsan és tökéletesen kiszolgálni a vendégeinket? Hogy lesz az ültetési rend? Lesz-e zene a program alatt, és vajon milyen való hozzá? Hol álljon a Csányi Pincészettől a vezérigazgató, Gál József, aki ezúttal magára vállalta a borok bemutatását, és személyesen mondja el, melyik boruk milyen szőlőből készült, és mik a jellemzői? Csupa olyan kérdés, amire szombat este választ kapunk...

Nagyon sok munka, nagyon sok öröm, nagyon sok vendég – nagyjából így összegezhető az a hét, amit épp magunk mögött hagyunk, és húzós hét lesz a következő is. Ezt nem panaszként mondom, hanem csak a tényekről beszélek. Mert szerencsére most szombaton is volt három komoly rendezvényünk, és jövő hét szombat este is lesz egy másik. Úgy, hogy közben egész szombat délben is nyitva vagyunk, várva a szombat déli ebéd vendégeinket. Most még hosszabb ideig maradunk nyitva, mert ezen a héten itt a szekszárdi szüreti borfesztivál, jövő hét szombat este pedig jön a Csányi Pincészet boraival bélelt különleges borvacsoránk.

Végre a szerelő kicserélte a kerekesszékemben az elszállt akksimat, így végre én is odagurulok, ahová csak akarok, nem kell nyüglődnöm a helyzetváltoztatással. Ezért amiután felterítettem a szombati ebédeltetéshez, úgy döntöttem, utána én is megnézem a szüreti fesztivál ünnepélyes megnyitóját. Az első sorokban ott ült az összes környékbeli neves borász, hallgatták a földművelésügyi miniszter köszöntő szavait. Szeretem ezeket a napokat, amikor kinyílik a város, mindenki felszabadultan sétálgat a főtéren, jó borokat kóstolnak a pincészetek sátrainál, és tele a városunk idegenekkel is. Szerencsénk van a mostani szüreti mulatsággal, mert az időjárás is kegyes hozzánk, hallottam a múlt heti budapesti várbeli borünnepet gyakorlatilag elmosta az eső. A mi szőlő- és borünnepünket azért szeretem, mert ilyenkor mindenki – kicsik és nagyok – itt sétálnak, kóstolnak, beszélgetnek a sátrak között, jó zene szól, táncolnak, mulatnak az emberek, és a legjobb benne, hogy nálunk szinte mindenki mindenkit ismer, köszönnek, örülnek egymásnak az emberek, jó köztük lenni, jó itt élni!

Bár én nem tudtam megnézni a „Házon kívül” adását akkor, amikor lement a műsor a tévében (tényleg, egy ilyen jó műsort, ahol végre valódi riportok vannak, miért sugároznak ilyen embertelen időpontban, ennyire későn, ki az, aki éjfél körül, másnapi munkába menet előtt hétköznap még tévét néz?), de interneten másnap megnéztem az adást, tetszett, jó volt, csak az volt a furcsa, hogy annyi időt, anyagot forgattak nálunk, az Ízlelőben, és olyan kevés került belőle adásba, de persze tudom, hogy mindig így van ez. Viszont egész héten hallottuk a vendégeinktől, hogy akik látták a műsort az RTL-en, mindenki dícsérte.

A múlt héten különben ismét „dübörgött” az étterem, sok vendégünk volt, volt olyan nap, amikor 120-an is megfordultak nálunk ebédidőben! A törzsvendégeink, a bérletet vevők pedig szívesen bedobják a gyűjtődobozba az elhasznált bérleteket, bár először alaposan meglepődnek, hogy miért gyűjtjük ezeket össze, aztán „na hátha legalább itt lesz egyszer szerencsém!” felkiáltással bedobják a ládába a többi közé.

Hétfőn egyedül voltam egész délelőtt, mindent én csináltam, terítés, előkészítés, a kollégák csak délre érkeztek (csúsztatás, még tartanak a szabadságolások). Két nagy sláger volt az ebédajánlatok között, az egyikben biztos voltam, hogy utolsó szálig elfogy – ez a bolognai spagetti -, a másik főfogást is imádják a vendégeink: a tejszínes pulykacsíkokat. Ezen a héten különben nagyon odafigyel a konyha Sanyi bá’ irányításával, hogy csupa finom, különleges vagy nagy kedvenc étel kerüljön a heti menü kínálatba, mert csütörtöktől kezdődnek nálunk, Szekszárdon a szüreti bornapok, ilyenkor sokan jönnek hozzánk a városba, és szerencsére sokan térnek be hozzánk borkóstolás előtt egy jó ebédre.