A mögöttünk lévő hét, ez nem vitás, a folytonosan lezúduló égi áldásról szólt. Ha épp nem esett, akkor is folyton pocsolyákat kellett kerülni. Nekem ez az időszak különösen keserves, hiszen a járda szélén, sokszor az úttest legszélén közlekedek a kerekesszékkel, folyton csuromvizes leszek. Utálom az esőt.

Minden nap dolgoztam a héten az Ízlelőben, és nem panaszként mondom, de nagyon elfáradtam hétvégére. Amúgy jó hetünk volt, sokan voltak nálunk, főleg csütörtökön, amikor estefelé egy 40 fős bajai csoport is beállított hozzánk. Speciális fogyatékkal élők intézetében nevelkedő fiatalok, akik Pesten voltak szakmai kiránduláson, és útközben hazafelé nálunk vacsoráztak. Nem véletlenül, ha jól értettem a velük lévő tanár szavaiból azt hámoztam ki, hogy szerették volna megmutatni a gyerekeknek, van olyan étterem a közelükben, ahol hozzájuk hasonlók dolgoznak – és boldogulnak.

Néhányan közülük az aznap debütáló új ételünket ették, sopszkás csirkemellet, ami nagyon ízlett a srácoknak, akárcsak délben a többi vendégünknek. Utána sült túrós derelyét kaptak vaníliaöntettel – úgy ízlett a csapatnak, hogy szinte kizárólag üres tányérokat vittünk vissza a konyhára, ami azért sokat elmond.