Eredetileg szerdára jelezte az RTL-Klub Házon kívül stábja, hogy érkeznének hozzánk forgatni, a mentorok és Andrea, az alapítványunk vezetője megbeszélte, hogy csütörtökön jöjjenek.

Úgy tíz óra felé meg is érkeztek: egy riporterhölgy és két férfi kollégája, akik a kamerát, hangosítást kezelték. Körbenéztek, mindenkivel megismerkedtek, nagyon kedvesek és közvetlenek voltak, aztán Andreával készítettek egy nagyobb interjút. Hogy a konyhán mit láttak, és mit forgattak, azt majd én is csak a most szerdai késő éjszakai adásból tudom meg. Közben elkezdtek már szállingózni a vendégek, eggyel-kettővel csináltak rövid interjút, és még engem is rávettek arra, hogy beszéljek a munkámról. Meg felvették, ahogy ki-be viszem a tányérokat a konyhába és vissza. Hogy mit kérdeztek? A szokásosakat: mióta dolgozom itt? Mi a képzettségem? Nem néznek-e rám a vendégek furcsán, amikor fel-letekerek köztük a kerekesszékkel. Azért mondom, hogy a szokásos kérdések következtek, mert ha tévé, rádió vagy újságíró jön hozzánk, mindig ezeket firtatják.

Aztán az ebédmenünket is megkóstolták: a zöldpaprika krémlevest, a citromos pulykaragulevest és kijevi jércemellet kértek petrezselymes burgonyával. Úgy ízlett nekik, azt mondták mindhárman, ha legközelebb ismét Szekszárdra jönnek, már tudják, hogy hova induljanak ebédelni.

Sokat gondolkodtunk rajta mi is, a csapatunk tagjai, és a mentorok meg a vezetőség nálunk, hogyan lehetne megköszönni azon vendégeink szeretetét, hozzánk való ragaszkodását, akik szinte nap mint nap betérnek hozzánk. Törzsvendégeknek hívják őket a vendéglátásban, de szerintem ez olyan hűvös megfogalmazás. Hiszen aki szinte minden nap, vagy egy héten többször is nálunk ebédel, azt névről ismerjük, tudjuk mit szeret és mit nem, látjuk, amikor belép, hogy jókedvű vagy nem, éppen öröm vagy bánat érte. Legtöbben bérletet is váltanak hozzánk, ez egy kis tíz vagy tizenöt alkalmas irat, amelyről, amikor hozzánk jön a bérlettulajdonos, lehúzunk egy strigulát.

Akkor jött az ötlet, mi lenne, ha ezt nem mi vennénk el, amikor „lejár”, hanem megkérjük a vendégeinket, hogy ők dobják be az előtérben felállított gyűjtődobozba, és év végefelé tartanánk számukra sorsolást. Ahol balatoni wellness hétvégét és pesti városlátogató hétvégét lehetne nyerni szállással, félpanzióval. Tudjuk, hogy a mai akciós és mindenütt wellness hétvégékkel csalogató világban ez nem nagy dolog, csak egy apróság, amivel éppenhogy egy kicsit megköszönjük a hozzánk járók töretlen bizalmát, de annyit mondhatok, álmomban nem gondoltam volna, hogy ezt az ötletet bérletet vásárló vendégeink ilyen örömmel fogadják. Mindenki szeret játszani, kiváncsian végigolvassák a feliratot, hogy miért helyeztük ki a gyűjtőládát, és már repül is bele a lejárt bérlet, hátha megkísérti Fortunát.

Gyakran kérdezik tőlem, ma mit ebédeltem az étteremben? Valahogy úgy képzelik, akik nem dolgoznak vendéglátóhelyen, hogy mi, akik ott dolgozunk, habzsizunk, dőzsizünk, egyik kaját kérjük ki a konyháról a másik után. Egyáltalán nincs így! Az ebédidő szent – akkor van nálunk a roham, a legnagyobb rohanás -, arra sincs időnk, hogy tudjuk a saját nevünk, nemhogy bekapnánk valamit a konyhán. Én általában három óra után, amikor bezár az Izlelő, akkor eszem valami meleget, reggel pedig, a felterítés után, bekapok egy-két falatot. Vagy egy otthonról hozott szendvicset, vagy csokit, legtöbbször egy almát. Otthon különben főzök, teljes háztartást vezetek, de anyuék szerencsére hétközben leveszik rólam a főzés terhét, hétvégén viszont imádok valami finomat készíteni a családunknak a konyhán.

Az az egyik „titkos hobbim”, hogy hazaviszek bentről, az étteremből recepteket, amiket Sanyi bá’-tól kérek el. Így tudtam otthon én is főzni palóclevest és különféle krémleveseket – mi odahaza korábban sosem készítettünk ilyenfajta ételeket. Mindig megkérdem először Sanyi bá’t, hogy kell elkészíteni, aztán már nem is kell, hogy leírjam, mert figyelem, ahogy csinálja.

Mi szekszárdiak különben a magyaros konyhához vagyunk szokva, nálunk szinte nemzeti étel a sárközi gombócleves, ünnepekkor az őzpörkölt és a decsi lakodalmas kalács. Ez utóbbi tulajdonképpen egy tejfölös kelttészta, amihez jár egy mártogatós, ami sertészsírból, sóból, borsból, tejfölből áll. A nászmenetben kínálják ezzel a vendégeket, a sodóba mindenki maga mártogatja a kalács-kígyócskát (aminek a végére farkat is kötnek sokan), hmmm, alig várom, hogy legyen a családban esküvő, és hozzák felém a kalácsos tálat, meg a sodót hozzá.

Legutóbb azt ígértem, egy-két titkomat megosztom veletek. Persze olyat, ami nem a magánéletemre vonatkozik – mert az ugye kevéssé érdekes mások számára -, hanem olyat, ami az Ízlelőben történik.

Itt van mindjárt a csúszós tányérok, poharak dolga. Régi megállapítás – és milyen igaz: ami leeshet, az sajnos le is esik. Én is török néha poharat, tányért, amikor például valamelyik nap összeütköztem Norbival. Ő a konyhából sietett kifelé, én tekertem a székkel befelé – az ajtóban találkoztunk. Az ő kezében is tányérok, az enyémben mélytányér levesmaradékkal – az mind az ölembe csurgott, a tányér meg csörömpöléssel a földre esett. Egyébként sok gondunk van a gyönyörű mélytányérainkkal, mert amilyen szépek a szemnek  – annyira alattomosak a gyakorlatban. Ugyanis nem fekszenek rá az alattuk lévő laposra, hanem billegnek kicsit rajta, mindig örömmel tölt el, ha gond nélkül elérem velük a konyhán a mosogatórészleget. A poharakról meg már nem is beszélnék, hiszen minden vendéglátós tudja: az bizony fogyóeszköz, gyakran kicsúszik az ember kezéből, vagy összekoccan több is, és megreped.

A vendégeinkről persze nem árulhatok el mindent – bár nagy titkokat persze nem tudok róluk, csak annyit legföljebb, hogy ki mit szeret, vagy mit nem kér soha -, azt azonban, hogy honnan érkeznek hozzánk, elárulhatom. Mivel közel van hozzánk a bíróság, az ügyészség, a polgármesteri hivatal – az ott dolgozók gyakori vendégeink. A polgármesterünk korábban gyakran vitetett tőlünk ebédet, úgy láttam, főként a magyarosabb ízeket, a hagyományos ételeket kedveli. Mostanában néha-néha, nagyritkán be is ül hozzánk egy-két vendégével, annak mindig nagyon örülünk, mert a munkánk, az éttermünk megbecsülését jelenti, ha a jelenlétével a város első embere megtisztel.

Valamelyik nap csak ültem és néztem magam elé. Na nem mintha nem lett volna mit csinálnom, csak megnéztem a blogom adatait, és kiderült, vagy két órával azelőtt negyvenvalahányan töltötték le a legutóbbi blogbejegyzésem! Hihetetlen jó érzés, hogy van értelme az erre fordított munkának. Ahogy imádom a munkám, egyre jobban tetszik ez a blogírásosdi, mert úgy látszik, van értelme, egyre több ismerőst és ismeretlent érdekel, hogy mi van velünk, hogy telnek a napjaink az Ízlelőben.

Na, ennyi kitérő után folytatom az étterem tagjainak bemutatását. Láthattátok már, hogy kik főznek nálunk, megismerhettétek azt is, hogy kik állnak a mosogatóknál, most jöjjenek a többiek! Nem azért maradtak utoljára, mert nem lenne fontos a munkájuk, sőt! Nélkülük nem tudnánk nap mint nap kinyitni, és finom meleg étellel várni a vendégeinket. És nem mellesleg: ők vannak minden nap velem kint, a vendégtérben, és szolgáljuk ki együtt a vendégeinket.

Norbi, az egyik felszolgáló társam, aki már több éve csapatunk tagja. A régi módon, vagyis papíron történő rendelés felvétel okozott némi nehézséget neki, viszont amióta korszerű táblagépeken dolgozunk, ő a legügyesebb közülünk. Nem hiába, hiszen a fiatal generációhoz tartozik...

Kriszta a barátnőm, ő Gábor mellett a másik fizetős pincérünk, aki felszolgál, szaladgál egy szem tányérral a konyha és a vendégtér között. Nem csoda, hogy mindössze eggyel, ugyanis csak féloldalt tudja használni a kezét, és a lába is kicsit sérült ugyanazon az oldalon.

Gábor, ahogy már mondtam, az éttermünk vendégterének vezetője, Sanyi bá’ helyettese, ha nincs bent a séf, ő helyettesíti a konyhán is. Ha kell, árut rendel, szerelőket hív, ha elromlik valami, megírja az étlapot másnapra, bevásárol, felírja a rendezvényeinkhez az infokat, gyors, ügyes, és ami a fő: kiviszi egyszerre a négy tányért! Néha kicsit feszült, olyankor izgulok miatta, mert rendetlenkedik a szíve, és a stressz biztos nem tesz jót neki.

Nnna, mindenkit ismertek most már, legközelebb a titkainkról írok.  

Most egy kicsit lanyhult az ebédre érkezők rohama, meg különben is péntek van, sokan még szabadságon vannak, mások már elindultak a szőlőbe hétvégére, úgyhogy van egy kis időm arra, amit a múltkor elkezdtem. Bemutatni a csapatunkat.

A séfet, szakácsokat már ismeritek, most vegyük sorra, akik a mosogatónál vannak. Van fekete és fehér mosogatónk – ez utóbbi kimegy a vendég elé, a feketébe meg a konyhai edények kerülnek, de aki kicsit ismeri a vendéglátást, tudja ezt, hiszen így van másutt is.

Zsoltika az egyikük, akit mindig beosztanak mosogatásra, ami nálunk a konyha és a vendégtér között van, épp a lengőajtónál. Róla sok mindent mesélhetnék, mert van baja elég, maradjunk annyiban, hogy tanulásban akadályozott, és mivel cukorbeteg (is), ezért főleg a zöldségeket osztják rá, ha az előkészítőbe is kerül, mert gyümölcsöt, a magas cukortartalom miatt, nem ehet.

Pityesz is velünk van, ő az utolsó tanfolyamon végzett, tavaly érkezett hozzánk, mindig vidám, jópofa srác. Segítőkész, talpra-esett, amolyan Jolly Joker a csapatban, mert bárhova beosztják – mindig feltalálja magát. Ha kell, mosogat, ha úgy adódik, összerakja a salátát, pótolja a salátáspultnál a hiányzókat, megsüti a húst is, ha minden kötél szakad (a fasírozottjából már ettem, finom volt, tényleg), tálal akár levest is, ha túl nagy a dugó a konyhán.

A másik Marika (hiszen az egyik én lennék), ő 5-6 éve van velünk, nagyjából akkor végezte a tanfolyamot, és érkezett, amikor én jöttem az alapítványunkhoz, a Kék Madárhoz. Őt általában a fehér mosogatóhoz osztják be, mert nagyon ügyes, gyors és Sanyi bá’-nak a jobbkeze is egyben. Pontosan tudja, miből mennyi van raktáron, mikor mit kell pótolni, másnapra ki mit és mennyit hozzon onnan fel.

Most megyek vissza leszedni az asztalt, meg teríteni, a hétvége a lányomé, jövő héten találkozunk ismét, mindenkinek jó pihenést!

Többen kértétek, hogy kicsit részletesebben mutassam be a csapatunkat. Miért is ne?  Akkor itt van, sorjában.

Sanyi bá’, ő a séfünk, Andrea, az alapítványunk létrehozója és vezetője, az étterem szíve-lelke után a második ember. Mindig odafigyel, türelmes, szeret új ételeket is kitalálni, ha jó a kedve, de ha sok a feladat, nem jó kérdésekkel molesztálni, mert látszik, „nincs ott” fejben, amikor válaszol. Például amikor a múltkor Pestre vittünk bemutatót, vagy nagy rendezvényünk van – hagyni kell.

Zoli, az egyik szakácsunk. Szeretem a főztjét (ha odafigyel), néha viszont kissé elsózza az ételeket, szoktuk mondani neki, hogy szerelmes a szakács, ami igaz is, mert menyasszonya van, akivel jól megvannak. Ha ő készíti a puliszkát, azt imádom, mert nagyon tudja, felé fordulva mindig megdícsérem, nagyothall, akár a többiek, úgyhogy a benti zaj miatt meg a gyenge hallása miatt nem veszi észre amúgy, ha másként hozzászólnak.

Zsolti a másik szakács Sanyi bá’ konyháján, ő is nagyothall, és inkább bíbelődni szeret, díszíteni, gyönyörűen tálalja a zöldségeket, ha épp ő van soron.

Éva a konyháról hall közülük a legkevésbé, nála tényleg mindig szembefordulva kell mondani, amit szeretnénk, ő a tésztafélék királynője, a császármorzsája, a kelt tésztái isteniek.

Folytatom majd az Ízlelő csapatának bemutatását, de most száguldanom kell teríteni, mert hamarosan itt az első vendég.

Most van időm kicsit, mert már tegnap délután felterítettünk mára, a vendégeink meg pontban déli harangszóra érkeznek – vagy néhányan valamivel előbb. Már várom az augusztus 20-i ünnepek elmúltát, mert akkor visszatérnek a törzsvendégeink, akik most biztos nyaralnak, a szabadságukat töltik valahol. Igaz, mostanában meg szerencsére sokan állítanak be hozzánk, akik sosem jártak még errefelé, gondolom, Szekszárd borvidékét keresik fel, a szőlők, pincék közt kalandoznak, és délfelé megéheznek.

Szóval, van egy csepp időm, arra gondoltam, bemutatom a társaimat, a többieket is, hiszen minden nap együtt vagyunk. Petra a konyháról a legkisebb közülünk (nem számítva, hogy én állandóan kerekesszékben ülve tulajdonképpen még nála is kisebb vagyok), ő egy különleges rendellenességgel, Silver-Russel szindrómával büszkélkedhet – ezért maradt pici. A legtöbben a konyhán, a másik Marika, Isti és Zsolti szintén sérültek, enyhe fokban. Zsoltit soha nem lehet megkérni, hogy a gyümölcsleves készülésekor kóstolja meg azt, hiszen ő cukorbeteg is egyben. A szakácsaink, Évi, Zoli és Zsolti nem hallanak, ezért velük sajátos jelbeszéddel társalgunk, amikor bemegyünk rendelni valamit. Én ezt a mi konyhanyelvünknek hívom, ujjal mutatom, hány adag kell, és miből, ha meg felet jelzek, az zónát, féladagot jelent. Van még Norbink is, ő külön jelenség. A felkockázott sárgarépától néha nem tud elszakadni – felkockázza újra meg újra. És szakadó esőben is (van benne mostanában részünk bőven, nagyon esős ez a nyár) is szívesen locsolja a teraszt. És a felszolgálók közt itt van még Kriszta, akivel a kezdetektől együtt dolgozunk, és igazi barátnőm lett.