Legutóbb azt ígértem, egy-két titkomat megosztom veletek. Persze olyat, ami nem a magánéletemre vonatkozik – mert az ugye kevéssé érdekes mások számára -, hanem olyat, ami az Ízlelőben történik.

Itt van mindjárt a csúszós tányérok, poharak dolga. Régi megállapítás – és milyen igaz: ami leeshet, az sajnos le is esik. Én is török néha poharat, tányért, amikor például valamelyik nap összeütköztem Norbival. Ő a konyhából sietett kifelé, én tekertem a székkel befelé – az ajtóban találkoztunk. Az ő kezében is tányérok, az enyémben mélytányér levesmaradékkal – az mind az ölembe csurgott, a tányér meg csörömpöléssel a földre esett. Egyébként sok gondunk van a gyönyörű mélytányérainkkal, mert amilyen szépek a szemnek  – annyira alattomosak a gyakorlatban. Ugyanis nem fekszenek rá az alattuk lévő laposra, hanem billegnek kicsit rajta, mindig örömmel tölt el, ha gond nélkül elérem velük a konyhán a mosogatórészleget. A poharakról meg már nem is beszélnék, hiszen minden vendéglátós tudja: az bizony fogyóeszköz, gyakran kicsúszik az ember kezéből, vagy összekoccan több is, és megreped.

A vendégeinkről persze nem árulhatok el mindent – bár nagy titkokat persze nem tudok róluk, csak annyit legföljebb, hogy ki mit szeret, vagy mit nem kér soha -, azt azonban, hogy honnan érkeznek hozzánk, elárulhatom. Mivel közel van hozzánk a bíróság, az ügyészség, a polgármesteri hivatal – az ott dolgozók gyakori vendégeink. A polgármesterünk korábban gyakran vitetett tőlünk ebédet, úgy láttam, főként a magyarosabb ízeket, a hagyományos ételeket kedveli. Mostanában néha-néha, nagyritkán be is ül hozzánk egy-két vendégével, annak mindig nagyon örülünk, mert a munkánk, az éttermünk megbecsülését jelenti, ha a jelenlétével a város első embere megtisztel.