Gyakran kérdezik tőlem, ma mit ebédeltem az étteremben? Valahogy úgy képzelik, akik nem dolgoznak vendéglátóhelyen, hogy mi, akik ott dolgozunk, habzsizunk, dőzsizünk, egyik kaját kérjük ki a konyháról a másik után. Egyáltalán nincs így! Az ebédidő szent – akkor van nálunk a roham, a legnagyobb rohanás -, arra sincs időnk, hogy tudjuk a saját nevünk, nemhogy bekapnánk valamit a konyhán. Én általában három óra után, amikor bezár az Izlelő, akkor eszem valami meleget, reggel pedig, a felterítés után, bekapok egy-két falatot. Vagy egy otthonról hozott szendvicset, vagy csokit, legtöbbször egy almát. Otthon különben főzök, teljes háztartást vezetek, de anyuék szerencsére hétközben leveszik rólam a főzés terhét, hétvégén viszont imádok valami finomat készíteni a családunknak a konyhán.

Az az egyik „titkos hobbim”, hogy hazaviszek bentről, az étteremből recepteket, amiket Sanyi bá’-tól kérek el. Így tudtam otthon én is főzni palóclevest és különféle krémleveseket – mi odahaza korábban sosem készítettünk ilyenfajta ételeket. Mindig megkérdem először Sanyi bá’t, hogy kell elkészíteni, aztán már nem is kell, hogy leírjam, mert figyelem, ahogy csinálja.

Mi szekszárdiak különben a magyaros konyhához vagyunk szokva, nálunk szinte nemzeti étel a sárközi gombócleves, ünnepekkor az őzpörkölt és a decsi lakodalmas kalács. Ez utóbbi tulajdonképpen egy tejfölös kelttészta, amihez jár egy mártogatós, ami sertészsírból, sóból, borsból, tejfölből áll. A nászmenetben kínálják ezzel a vendégeket, a sodóba mindenki maga mártogatja a kalács-kígyócskát (aminek a végére farkat is kötnek sokan), hmmm, alig várom, hogy legyen a családban esküvő, és hozzák felém a kalácsos tálat, meg a sodót hozzá.