Most van időm kicsit, mert már tegnap délután felterítettünk mára, a vendégeink meg pontban déli harangszóra érkeznek – vagy néhányan valamivel előbb. Már várom az augusztus 20-i ünnepek elmúltát, mert akkor visszatérnek a törzsvendégeink, akik most biztos nyaralnak, a szabadságukat töltik valahol. Igaz, mostanában meg szerencsére sokan állítanak be hozzánk, akik sosem jártak még errefelé, gondolom, Szekszárd borvidékét keresik fel, a szőlők, pincék közt kalandoznak, és délfelé megéheznek.

Szóval, van egy csepp időm, arra gondoltam, bemutatom a társaimat, a többieket is, hiszen minden nap együtt vagyunk. Petra a konyháról a legkisebb közülünk (nem számítva, hogy én állandóan kerekesszékben ülve tulajdonképpen még nála is kisebb vagyok), ő egy különleges rendellenességgel, Silver-Russel szindrómával büszkélkedhet – ezért maradt pici. A legtöbben a konyhán, a másik Marika, Isti és Zsolti szintén sérültek, enyhe fokban. Zsoltit soha nem lehet megkérni, hogy a gyümölcsleves készülésekor kóstolja meg azt, hiszen ő cukorbeteg is egyben. A szakácsaink, Évi, Zoli és Zsolti nem hallanak, ezért velük sajátos jelbeszéddel társalgunk, amikor bemegyünk rendelni valamit. Én ezt a mi konyhanyelvünknek hívom, ujjal mutatom, hány adag kell, és miből, ha meg felet jelzek, az zónát, féladagot jelent. Van még Norbink is, ő külön jelenség. A felkockázott sárgarépától néha nem tud elszakadni – felkockázza újra meg újra. És szakadó esőben is (van benne mostanában részünk bőven, nagyon esős ez a nyár) is szívesen locsolja a teraszt. És a felszolgálók közt itt van még Kriszta, akivel a kezdetektől együtt dolgozunk, és igazi barátnőm lett.