Volt minden az indulás előtt, csak énekes halott nem (ahogy mondani szokták): kísérőnket, Angyal Magdolnát a Kék Madár Alapítványtól például egyenesen otthon, Szekszárdon felejtettük (úgy kellett érte visszafordulnunk), páran közülünk a Nobu tréning előtti éjszakán alig aludtak, úgy izgultak, hogy ott mi lesz? És még az indulást megelőzően nadrágvarrásra is sort kerítettünk, mert kiderült, nem mindenkire passzol az előre előírt egyenruha a pesti luxusétterembe. Ahol a felszolgálók mind feketében, a konyhán pedig fehérben dolgoznak.

Már nagyon vártuk a március 6-át, pénteket, amikor egy igazán különleges programon, egynapos szakmai tréningen vehettünk részt a pesti, belvárosi Nobu Étteremben. Nemhogy ilyen luxushelyen, de volt közülünk, aki még Pesten sem járt...

Péntek délelőtt 10 órára pontosan érkeztünk meg, Karácsony Tibor, az éttermünk vendégterének vezetője volt a kisbuszunk sofőrje, amit külön erre az alaklomra bérelt nekünk a vezetőség, hogy például én is, meg a kerekesszékem is elférjen. Hárman mentünk felszolgálók: Tiboron és rajtam kívül még Szabjánné Mariann is, és hárman a mi konyhánkról: Kraft Zoli szakács, Gombkötő Zsolti és Orsós István konyhai kisegítő. István fantasztikus volt: ő gyakorlatilag az első pillanatban feloldódott, ahogy odaértünk, beállt a látványkonyhán a japán szusi séf mellé, és magyar segítőjéhez, Maxihoz (ahogy a Nobusok nevezték), és végig szusit készített, rizst főzött, olyan volt, mintha ezer éve ezt csinálta volna, el sem szakadt a szusi pályáról, "Istvánt elvesztettük", sóhajtott Angyal Magdi, látva István boldog ténykedését, a mi Nobus vezetőnk, Halász György (éttermi menedzser) pedig egyenesen azt hitte, hogy aznap kezdett az új szusi séf, merthogy épp keresnek új embert a megüresedett posztra!

(most rohanok felszolgálni, a többit majd holnap mesélem el)