Kecskeméti Mária vagyok, de mindenki csak Marikának hív. Felszolgálóként dolgozom nyitás óta a szekszárdi Ízlelő Családbarát Étteremben, ahol a törzsvendégek, akik szinte naponta eljönnek hozzánk, régi ismerősként köszöntenek, amikor belépnek, ha viszont új vendég érkezik, aki még nem hallott arról, milyen étterem a miénk, az első pillanatban furcsán mér végig, amikor a kerekesszékemmel elésietek. Nyitott hátgerinccel születtem, születési rendellenességnek hívják, állítólag már az anyaméhben történt valami velem – ez már soha nem derül ki. De sajnálni nem kell, mert szeretem a munkám, imádom a családom, a 16 éves lányom, akit a szüleimmel együtt nevelünk, a mindenem. Reggel fél nyolc után indulok munkába, húsz perc alatt otthonról az étterembe gurulok, délig hamar eltelik az idő az előkészületekkel, akkor lépnek be az első vendégeink. Most épp a környéken kirándulók vannak nálunk többségben, sokan a törzsvendégeink közül nyaralnak még. Volt korábban egy idős úr vendégünk – már meghalt szegény, néha az özvegye jön el hozzánk ebédelni -, aki a rendelés felvétele közben hosszan elmélkedett azon, van-e különbség a krumpli és a burgonya között? Ha engem kérdeznek, szerintem van, mert ha ebédre gránátos kocka szerepel az étlapon, mindig akad valaki a vendégek közül, aki megkérdi: mondja már kedves, az  meg micsoda? Krumplis tészta, vágom rá ilyenkor. Erre felderül a vendég arca, mert így már ismeri, és boldogan megrendeli ebédre